Össze menekült. Átrohant két párhuzamoson – majdnem összetörte magát –, utána keresztülverekedte magát egy fura kacskaringón, viszonylag könnyedén. Kifújta magát és körülnézett.

– Óvatosabbnak kell lennem. Ha így rohanok, könnyen céltábla maradok. Meg is sérülhetek.

Szép lassan kikerült néhány szívet, majd átbújt néhány jén és kán. A kék, fogazott részen rettentő nehezen boldogult, időnként úgy tűnt, minden erőfeszítése hiábavaló. A tömör, bonyolult alakzaton nem volt rés, minden mozdulatot meg kellett tervezni. Folyton hátra-hátrapillantott, kísértette az érzés, hogy egy részét elveszíti.

Sosem volt jóban a másik kettővel. Két nagydarab, agyament gyökér. Különösen Nem, aki mintha betonból lett volna megalkotva. Soha senkire nem figyelt, soha senkit meg nem hallgatott, csak ment, amerre látott, nyomában szétdúlt ábrák, egykor finoman megalkotott, mostanra romba döntött figurák hevertek. Jönnel időnként ki lehetett jönni. Ő nem volt kifejezetten gonosz, inkább csak nagy és bamba, s időnként egészen kezelhetőnek mutatkozott. De csak ha egyedül volt. Nemnek sosem mert nemet mondani.

.

Ármin lenézett az oldalra és nagyot sóhajtott. Nem létezik, hogy még mindig ezt a verset vesszük… már a harmadik óra megy rá. A 32. oldalt szinte teljesen telefirkálta. Verselemzés… mind közül a legrosszabb. Ráadásul ez nem is jó. Oké, lehet, hogy hivatalosan jó, de neki egyáltalán nem tetszik. Hogy lehet egy szerelmes versben ennyi fém?! Na meg az a sok csé… ahogy mondani szokták, kevesebb több lett volna. De Csompi láthatólag odavan érte. Persze, akit Piusznak hívnak…, mégis, ki nevezi el a gyerekét egy pápáról?! Aztán jól ilyen felnőtt lesz belőle.

Ármin hirtelen megsajnálta Csomós tanár urat, aki óriási lelkesedéssel magyarázott, de mindenki tudta róla, hogy magányos figura, aki valószínűleg soha nem került közel senkihez, az pedig bizonyos, hogy sohasem volt nős.

– Nem mintha a szerelemhez mindjárt nősülni kellene… – mélázott el –, és tekintete rátévedt a szőke hajfonatra. Még ez is jól áll neki, de amikor kibontva hordja, akkor a legszebb. De úgysem jön össze. Múltkor az ebédlőben már majdnem mellé ült… aztán mégsem.

.

Össze mégis szembeszállt Nemmel. Elege lett a széttaposott, megnyomorított formákból, az olvashatatlanná vált betűkből és abból, hogy Nem mindig első akart lenni, kerüljön bármibe. Az utolsó pillanatban lépett meg a dühöngő vadbarom elől és csak úgy tudott egérutat nyerni, ha a nehezebb utat választotta.

Hirtelen az óceán szélén találta magát. Mindig borzongással vegyes tisztelettel gondolt a rengeteg egyforma karakterre. Sorokba rendezettek, fegyelmezettek és igen... kérlelhetetlenek voltak. Legalábbis mindig így képzelte el őket és most, hogy megpillantotta a hatalmas fekete tömeget, a fantázia szülte képek valósággá váltak. Az óceán azonban nem volt mindenhol áthatolhatatlan, a két beltenger között felfedezett egy vékony üres sávot. Lassan odamerészkedett, megállt a szélén és töprengve nézte az áramlatot.       

Könnyű, sima menekülő útvonalnak tűnt, de Össze tudta, hogy ha nincs más a közelben, olyankor felülről nagyon is észrevehető. A tenger masszív és sűrű, de az üres áramlat is a stabil váz része, s az összkép nem tűr meg más elrendezést. Egy idegen itt olyan, mintha vörössel kaparták volna. Úgy döntött, inkább megkerüli az alsó tengert. Óvatosan araszolt a part menti szegélyen, ahol szerencsére csak könnyebb akadályokba ütközött. Már-már úgy érezte, elérte a végét, amikor meglepődve vette észre, hogy a következő áramlat után van még egy harmadik rész is, egy peremtenger.

.

A neve kicsit fura, ismerte el. Johanna. De mindenki csak Jojonak hívta, Ármin is, amikor egyszer meg merte szólítani. A „van egy pézséd?” nem volt rossz kezdés, de utána semmi normális nem jutott eszébe. Tollat sem kérhetett kölcsön, mert mindenki tudta, hogy mindig legalább hármat hord magával. Most is az egyikkel firkálgatott a lapon, remélve, hogy így hamarabb véget ér a gyötrelmes háromnegyed óra. Néhány napja még ceruzát használt, mert azt ki lehet radírozni, ha valaki belekötne, miért teszi tönkre a szöveggyűjteményt. Mára muszáj volt tollra váltani, mert a sötétkék golyóstoll hagyta nyom volt csak olyan erős, amellyel ki tudta fejezni, mennyire elege van az egészből. Legfőképpen abból, hogy nincs mersze.

.

Úgy tűnt, a peremtenger tényleg a széle volt, alatta már nem látott semmit. Messze, a távolban megpillantotta az egyik őrt. Beszélték, hogy velük nem tanácsos ujjat húzni. Azt ott 32-esnek hívták és megvolt a maga híre, talán még Nem is meggondolta volna, hogy belekössön.

A tenger déli széléhez húzódva, lassan, szinte lopakodva tette meg az utat. Kéksége szerencsére nem volt feltűnő, 32 irányából szinte összeolvadt a feketeséggel. Fellélegzett, amikor a sem feketéje és a felkiáltójel világítótornya mellett végre átért a túlsó partra.

.

A szíveket még ceruzával rajzolta, ezeket szerencsére ki tudja radírozni, nehogy valamelyik pihent agyú kiszúrja. Képesek lennének napokig, akár hetekig ezzel húzni. Szívecskéket csak lányok rajzolnak. A „nem jön össze” viszont tollal is, ceruzával is szerepelt az oldalon a céltalan firkálmányok között.

Ármin a homlokát ráncolta: - Mit mondjak, mi nem jön össze? Esetleg megkérdezi valaki... Lopva körülnézett, de mindenkin csak az unott álmosság jeleit vélte felfedezni. Á, senkit nem fog érdekelni, ha valakiét, hát Bere könyvét szokták megnézni. Padtársa szenzációsan rajzolt.

Hirtelen elszomorodott. Nem meri megszólítani még egyszer.

.

Össze vidáman vágott neki az északi útnak, végre fellélegezhetett. Minden gondját otthagyta a másik oldalon, a tövises ábrákat, az áthatolhatatlan síkokat és Nem drabális emlékét. Itt csak lekerekített, könnyen kikerülhető akadályokba ütközött, mindenfelől szívélyes alakzatok integettek.

– Sikerült megkerülnöm az óceánt is – mosolyodott el. Ezt eddig nem sokan mondhatták el magukról. Lesz miről mesélnie, ha egyszer hazaér.

Már elhagyta a második áramlatot és éppen megkerülte a Nagy Kiszögellést, amikor hirtelen, az egyik végtelen mögül kivágódott Nem. Hatalmasnak tűnt és félelmetesebb volt, mint valaha. Sziluettje fenyegetően magasodott Össze fölé. Már lesújtani készült, amikor Össze önkéntelenül balra ugrott, majd gondolkodás nélkül belevetette magát az óceánba.

Minden erejét összeszedve tempózni kezdett a sűrű feketeségben. Nem mert a sorok között maradni, inkább ferdén vágott át, Nemnek is így lesz nehezebb, ha követi. Ha szerencséje van, talán szert tesz némi előnyre… Néha fel-felbukkant mellette egy e, em, ef, de nem ért rá törődni velük, félni sem volt ideje, annyira összpontosított. Elérte az első áramlatot és most habozás nélkül siklott át rajta. Nyilván Nem is ezzel az áramlattal jött át… Össze előtt ott nyújtózott még az első beltenger. Ha valami csoda folytán túléli és eléri a partot, még mindig kérdés, hogy mi lesz utána. Az az eszement gólem valószínűleg széttépi. Már hallotta is a zajt, amit a csörtető Nem keltett, ahogy átgázolt mindenen.

.

Még öt perc. A szünetben majd lemegy a büfébe, vesz egy szelet csokit. Valamivel ki kell húzni ebédig. Egyébként lehet, hogy soha többé nem megy az ebédlőbe, inkább a gyorskajálda… de minden nap nem lehet ott enni, annyi pénz a világon nincs. Majd megnézi, Jojo kábé mikor megy ebédelni és ő később… A szőke fej váratlanul hátrafordult: – Ebédnél találkozunk? – kérdezte suttogva. – Fontos lenne.

Árminnak kiszáradt a torka, de bólintani még képes volt.

.

Össze az utolsó öbölben vergődött, e-t folyton ki kellett ráncigálnia valamelyik szóból, időnként úgy érezte, végleg elveszíti. Nem nem adta fel, de lelassult, láthatóan ő is küzdött az ismeretlennel. Össze megpillantotta a partot és visszanézett, lesz-e még ideje elrejtőzni, ha valami csoda folytán eléri a szegélyt. Nem már egyáltalán nem mozgott, kissé tétován álldogált és valahogy egyre kisebb és kisebb lett… aztán bambán csodálkozó képét egyszer csak elnyelte az óceán éneklemje.

Össze kikecmergett a partra. Megkönnyebbülten sóhajtott fel és épp a következő lépésen törte a fejét, amikor zajt hallott és megpillantotta Jönt, aki sebesen trappolt feléje. A nagydarab mamlasz nem tudott időben lelassítani, ezért Össze gyorsan odébbgurult, Jön pedig melléhuppant a fövenyre.

.

Árminnak lángolt az arca, ezért gyorsan lenézett a könyvre. Az első versszak mellett, félig tollal, félig ceruzával ez állt a papíron: összejön.

 Ezzel a résszel sehogy sem boldogult. Már két napja próbálkozott, de Demargedon és Hypertosi nem bírtak egymással. Márkó a Demargedonnal volt, ami eggyel erősebb is volt a tosinál, mégsem tudta legyőzni. – Egy spéci kardcsapás vagy egy tűzgolyó? Valami megoldást elő kéne már ásni, különben mindenki elhúz!

Derekasan nyomogatta a konzolt, amikor a szeme sarkából észrevett egy aprócska lovat, amelyik átfutott a küzdők mögötti réten. – Hát ez? – kapta oda a fejét. Eddig nem szerepelt.

– Vajon a következő harchoz kell? Be kell majd fogni? A fenébe! – nem figyelt eléggé és megint bukta az összecsapást.

Következő alkalommal a két szörny mögött ismét feltűnt a ló, de most meg is állt és a fejét lógatta. – Mit csinál ez, eszik? Két nem semmi monstrum küzd egymással, ő meg zavartalanul legelészik? Na, ne már! Ez egyáltalán nem illik a sztoriba.

Legközelebb már nem is figyelt a fenevadakra, egy nyomolvasó vadász bőrébe bújva követni kezdte a lovat. Fura volt, a rajza egyáltalán nem illett a többi karakter közé és a háttérgrafika stílusából is kilógott. – Rajza… hoppá, ez az, nem is 3D-s, csak egy sima rajzolt ló! Pej vagy inkább sárga, a teste tömzsi, a lábai rövidek és néha mintha… igen-igen, időnként két lábra áll! De egyértelműen ló. Mit keres itt, a Szörnyek Tengerében?

Ezután mindig csak a lovat követte. A többiek már a végső küzdelmet jelentő szintet kezdték, de Márkót a játék alapját képező összecsapások többé nem érdekelték. A suliban néhány óvatos kérdést megkockáztatott, hogy a többiek mit szólnak a fura karakterhez, de a válaszokból kiderült, hogy más még nem találkozott a lóval. Ez nagyon meglepte, ugyanakkor örült is neki, mert így csak az övé volt a rejtélyes idegen. A titokzatos ló egyébként nem csinált semmi különöset. A réten túl, a bal oldali hegy mögött volt egy kertes háza, takarosan berendezve. Kínosan ügyelt a tisztaságra, söpört, sikált, fényesített és viszonylag gyakran porszívózott. – Hát ez tökre rendmániás – dünnyögte Márkó, amikor először nézte végig a nagytakarítást. A ló soha nem hagyott este mosatlant, pedig szeretett főzni, a sütés pedig láthatóan a szenvedélye volt. A tepsis gombás-csirkés tésztája (sajttal, oregánóval és bazsalikommal) olyan jól nézett ki, hogy Márkó addig keresgélt a neten, amíg hasonló receptet nem talált. Anyukája örült az ötletnek, a hétvégi ebéd a ló menüje alapján készült. 

A lónak eszméletlenül jó cuccai voltak, a nappalijában állt például egy csillagászati távcső, tükrös, jó nagy átmérőjű, még az extragalaxisokat is látni lehetett vele! Márkó nagyon szeretett a lónál „vendégeskedni”, mindig talált felfedezni és meglesnivalót. Akadtak persze unalmasabb látogatások, amikor a ló jobbára csak ült a karosszékében és olvasott. Az egyik könyv címét sikerült leolvasni, a házigazda épp Ursula K. Le Guin: A sötétség balkeze című könyvében merült el. – Ez még egy lóhoz képest is fura – gondolta Márkó, amikor néhány nap múlva megszerezte a regényt és belekezdett.

Sokat járt az esze a különös jószágon. Zavarta, hogy senkivel nem tud beszélni róla; elfoglalt szülei számára a videós szerepjáték ismeretlen terület volt, a barátai pedig biztosan azt hinnék, hogy teljesen meghülyült. Már kezdte feladni, hogy valaha is megemlítheti bárkinek, amikor egyszer edzés után véletlenül lesodort a padról egy ottfelejtett füzetet. A füzet szétnyílt az egyik szamárfüles oldalon: a matek képletek fölött, a sarokban ott ült A ló! Szemüveget viselt és újságot olvasott, de minden kétséget kizáróan ő volt. 

Tíz napjába került, amíg kinyomozta, kié a név nélküli, csajos, unikornisos füzet. Tényleg egy lányé volt, aki ugyanoda járt vívóedzésre, mint Márkó. A következő akadály sokkal nehezebbnek bizonyult: – Meg kell kérdeznem, egyszerűen muszáj… a fenébe, ez zűrösebb, mint nekimenni egyszerre három Atargosznak!

Óvatosan cserkészte be a titok gazdáját, négyszer is ott maradt edzés után a tornacsarnok kapuját figyelve, míg végre egyedül látta kijönni. A szíve a torkába ugrott, de a váratlan lehetőséget nem szalaszthatta el. A füzet ürügyén megszólította a lányt.

A helyes, vidám Orsi nem igazán lepődött meg, megköszönte a füzetet, de a lóval kapcsolatban eleinte nem volt közlékeny. A sokadik „véletlen” találkozás, néhány közös fagyizás, de főképp Márkó kitartó érdeklődése végül megtörte a jeget és a lány elmesélte, hogy a lovat ő rajzolta le először, még ötéves korában. A rövidlábú, művelt, pedáns lovacska kalandjai a családi élet részévé váltak, bátyja pedig, aki időközben egy játékszoftvereket készítő cégnél helyezkedett el programozóként, belecsempészte a Szörnyek Tengere hátterébe. A szokatlan easter egget, melyet a szoftver tulajdonosai is engedélyeztek, ezidáig mindössze százheten vették észre, pedig a játék világszerte nagy népszerűségnek örvendett.

– Mindössze…– szontyolodott el kissé Márkó, de Orsi hirtelen megkérdezte, szeretne-e részt venni a ló további kalandjainak kifundálásában. Márkó belenézett a mosolygós barna szemekbe és gondolkodás nélkül kibökte:

– Szerintem legyen egy barátja. Mit szólsz hozzá?

  Ez vajon melyik lehet? Oké, látom, most már tuti biztos, hogy a Tejútrendszer. Itt is milliárdnyi csillag és bolygó van… vajon hová kerültem?

 Körülöttem van egy kis jövés-menés, talán abból megtudok valamit. Fülelek rendesen.

- Milyen nap van ma? – hallom épp. – Hoppá, nap! Lássuk csak, aha, az az egyik apró csillag itt balra, alig néhány bolygóval, miegymással. Üstököse sincs sok… – üdv, srácok! –, még négyezret sem számoltam… Mit mondjak, nem egy nagy hely.

  Most már mindegy, itt kell berendezkedni. De melyik bolygót kaptam? Nem hiszem, hogy a Merkúrt, abban sok a vas, érezném a csontjaimban… vagy a hasamban? Nehéz eldönteni, még nem tisztult ki a fejem teljesen. Hmm… csont, has, fej… organizmus lennék?

  Mi is van még? Mars, Vénusz…, a Szaturnusz viszont tök gáz. Bár nekem a hidrogén is bejön, ez végül is döntés kérdése, de úgy veszem észre, inkább levegőre vagyok beállítva. Szűkülnek a lehetőségeim. Szóval levegő… aha, alakul a dolog, itt csak egy ilyen bolygó van. A Föld.

  Na, ne már! Itt állati sokan laknak!

  Nagy héliu…, izé, lég, ne essünk rögtön pánikba. Állati sokan… szóval vannak állatok, meg növények és valami fura egyéb kategória, bombák…, ja, nem, gombák. Sok a kétlábú állat. Külön nevük is van, ember vagy valami ilyesmi. Vicces népség. Nekem négy lábam van, de még nem tudom, ez mit jelent, elég nagy a választék. Lehetek kutya, bölény, oposszum, de akár tatu is.

– Mosd meg a kezét! – mondja valaki és a két mellső lábamat nedvesség éri. – Mi van? Ez kéz?

  Le vagyok döbbenve. A kétlábúakhoz tartozom. Szívás.

  Na, mindegy, nem lehet mindenki spirálgalaxis. Oda sorszámot kell tépni, esélyem sem volt. De hogy pont ember? Jut eszembe, elég rossz a hírük, azt hittem, ők már nincsenek rajta a listán. Így jár, aki nem olvassa el az apróbetűs részt.

  Nyakig benne vagyok a pácban – nyakam is van, azta! –, de nincs mese, ebből kell kihoznom valamit. Nem lesz könnyű. Pedig voltam már üstökös is, tudom, mit beszélek. 

  Amúgy eddig nem rossz. Puha valamik vannak körülöttem és ha jelzek, a kétlábúak enni is adnak. Jó érzés. Amikor metánfelhő voltam, legfeljebb porvihart kaptam, itt jobb a koszt. Na, még a végén kiderül, hogy egész tuti helyre kerültem. Különösen két ember bánik velem jól. Gyakran látom őket, folyton fölém hajolnak. Tök helyesek. Bárhogy is alakul, ezeket mindenesetre megtartom.

A szünidő lezárásaként, de legkésőbb szeptember vége felé szemügyre vesszük az udvart és a kertet. A nyári vigasságok mindig jelentős nyomokat hagynak maguk után: ki kell pucolni a grillsütőt, le kell mosni a székeket, át kell gereblyézni a homokozót és össze kell szedni minden fellelhető autót, műanyag katonát, labdát és otthagyott, sáros kétkerekűt.

A felfújható medence rendbe tételére is ilyenkor kerül sor. Ezzel van mindig a legtöbb macera: ha kilyukad – és mindig kilyukad! -, meg kell ragasztani, és száradás után valahogy össze kell csomagolni. Természetesen soha többé nem fér bele az eredeti dobozba, úgy kell ügyesen eltenni a következő nyárra, hogy lehetőleg ne essünk át rajta minduntalan és ne érje még több szakadás.

A tavaly nyári medencebontó nekiveselkedésnél vettük észre, hogy a leeresztett pancsoló romjai között egy galamb pihen. Látogatónknak annak rendje és módja szerint el kellett volna repülnie, vagy legalábbis jócskán odébb rebbennie, de ő nem mozdult. A forma kedvéért tett két lépést oldalra, majd újra ülő pozícióba helyezkedett. Kimérten, kissé méltatlankodva nézett ránk, de a pakolási folyamatot már érdeklődve figyelte.

Folytattuk a rendrakást, s amikor madarunk ismét tett néhány lépést, akkor vettük észre, hogy meg van gyűrűzve.

Rágugliztunk a tudnivalókra és egy sebtében felhívott galambász el is magyarázta, hogy a bilétája alapján egy tavaly született postagalamb szállt le a kertbe. Hagyjuk békén, adjunk neki enni, inni, majd továbbáll, ha úgy gondolja.

Akkoriban néztünk egy sorozatot, amelyben a szimpatikus postás karaktert Thomasnak hívták, mondanom sem kell, hogy vendégünk neve nem lehetett más, mint Thomas. Őgalambsága nagy kegyesen elfogadta a vizet és a magokat, a közelítő gerléket egy-egy szigorú pillantással küldte odébb, a kisebb madarak le sem mertek szállni a közelébe.

Kicsit olvasgattam a postagalambokról. Elképesztő repülési tájékozódásuk titka a mai napig vita tárgya, képességüket az emberiség több, mint kétezer éve fordítja a maga hasznára. Teljesítményük lenyűgöző, de engem Thomasnak ez a köztes pihenője fogott meg igazán.

A főnököm két meeting között írd és mondd öt perc szünetet engedélyez, ez alatt az idő alatt kellene mosdóba menni, kávét inni, valamit bekapni és válaszolni legkevesebb tíz e-mailre. Lazításról szó sem lehet, korunk embere projektről projektre él.

Pechemre fordítva vagyok bekötve. Legyen az hivatalos vagy családi program, a napirendi pontok közötti üres idő számomra alapvető, megannyi kedves emlékem származik az elkonfliskált tíz-húsz percekből. Ilyen köztes időben történt, hogy a gyerek először állt fel, később mindig ilyenkor kaptam el nála azt a pillanatot, amikor beszélhetnékje támadt, ekkor történt, hogy a munkahelyem melletti kávézóban direkt nekem sütöttek mandulás croissant-t, ekkor vettem észre, mennyi vadvirág nyílik a mellettünk futó töltésen… sokáig sorolhatnám.

Thomas végül két napot pihent nálunk. Először a medence hűlt helyén üldögélt, de mivel a környék macskái igényt tartanak a kertben egy szolgalmi útra, addig jártam a nyomában - mindig csak párat lépett arrébb -, amíg fel nem tereltem a biztonságosabb teraszra. Ott nézelődött, bóbiskolt, tollászkodott, aztán egyszer csak szárnyra kerekedett. Napokig hiányzott mindenkinek.

Mára elfogytak az illúzióim. Mindenható lett a gyorsaság, jelentésének csak és kizárólag pozitív csengése lehet, a cél nélküli szemlélődés az ördögtől való. Aki lassítani szeretne, rövid úton megkapja, hogy ezzel a világnak kerekét akasztja meg.

Thomasnak feladata volt, ki tudja, hány generáció kódolta belé, hogy célhoz kell érnie. Ahogyan az is minden bizonnyal évezredek tapasztalata, hogy amikor szükség van rá, meg kell állni.

Neki hiszek.