- Anyaa! Légyszi, vidd kii!
A feladat egyértelmű. A lányom akkor nyújtja így a szavakat, ha pókot lát vagy egy bogár téved a szobájába. Bogár lesz. A póknál az apját hívja. A nyolclábúakkal paktumom van: ők fent laknak a plafonon, mi lent a földön. Tiszta sor.
Tényleg egy bogárról van szó, pontosabban rovarról. Poszméh. Milyen rég láttam dongót! Nevéhez méltóan jó hangosan zümmög, így tényleg nem lehet tanulni. Fogok egy poharat, ráborítom a zajos vendégre, alácsúsztatok egy papírt és kiviszem a teraszra. Közben végignézek a kerten és önkéntelenül is szélesen elmosolyodom.
A kert a párom reszortja. Ő az a típus, aki eskü alatt vallja, hogy a tiszta ruha a szekrényben terem, de ajtón kívül ő a főnök. Lakótelepi lány vagyok, falatnyi szobákban nőttem fel, a kertészkedés netovábbja a cserepes növények öntözése volt. A párom viszont családi házban cseperedett, tisztában van a kertápolás minden csínjával-bínjával. Kedvence pedig a fűnyírás.
A fű az angol gyep mintájára mindig kicsi, néhány centis, így van ez vagy húsz éve. Nem mintha valaha egy angol is betette volna a lábát a portánkra. Párom nagyszülei idejében még gyümölcsfák is voltak, ezek sajnos egymás után kiszáradtak. Maradtak a fenyők és az örökzöldek. Később a fenyőink nagy részét megette a borókaszú, ekkor jött el a cserjék ideje. De akár gyümölcsöskert, akár fenyves, akár mediterrán lugas, a kert mindig mutatós volt, szépen ápolt, aki látta, rendre megdicsérte. Gondozásához zömmel azzal járultam hozzá, hogy gyönyörködtem benne. De mindig ott motoszkált bennem, hogy gyönyörködésemben bőven van még tartalék.
Tavaly nyár végén romlott el a fűnyírónk – most már hagyjuk, majd veszünk jövőre –, aztán a gyep április közepéig eszünkbe sem jutott. Amikor is hirtelen berobbant a tavasz.
Meg a kert.
Egy hét leforgása alatt kiderült, hogy nem gyepünk van, hanem egérárpánk, mindjárt az örökzöld zabfű pagony és a nagy széltippan liget mellett. Tőlük nem messze nő az angolperje – mégiscsak vannak itt angolok! – és a gyepes sédbúza. Van lóherénk, gyíkfüvünk (közönséges), varfüvünk (mezei) és cickafarkfüvünk (ezt mondja ki valaki egymás után háromszor!). Egyesek odáig merészkednek, hogy virágot is hoznak. Lett a kertben fürtöske, lucerna, rezeda, bíborhere, ebszékfű, seprence, pásztortáska, veronika és természetesen pitypang meg csalán. Persze nem lett, hanem mindig is volt, csak nem láttuk. Az ibolyának volt annyi esze, hogy ne nőjön három centi fölé, a többit most fedeztük fel. De nemcsak mi.
Tele lett a kert zümmögő és zümmögésmentes rovarokkal. Őket hamarosan követték a madarak. Jó, eddig is volt madarunk, főként szarka, időnként egy-két galamb. (Semmi bajom a pesti varjakkal, de azért örülök, hogy a kertet kicsinek találják.) Most megjelentek a rigók, a cinkék, és egyszer átvonult egy őszapó család is. Sajnos, verebek még nincsenek, de ki tudja… tartunk reményhalat.
Az élet utat tört. Van persze hátulütője, kétévesnél kisebb gyereket például nem szabad szélnek ereszteni a kertben, mert eltűnik. A szerszámos kamrához vezető utat megette a disznóparéj, a rózsák és a díszcserjék pedig folyamatosan a túlélésért harcolnak.
Párom gondterhelt. Talált egy régi sarlót, azzal próbálja fenntartani a rend látszatát, de látom rajta, hogy hiányzik neki a megszokott látvány, a nyírt pázsit. Nem is nagyon érti, mit eszek ezen az elvadult csalitoson. Pedig ismerhetne már, nekem például nem lehet virágot venni, mert csak és kizárólag a vadvirágot szeretem. Azt meg, ugye, minek leszedni… a fiam szerint előző életemben pocok voltam.
Ez a pocok nagyon boldog a kerttel. Nem kellett hozzá méhlegelő projekt, sem más furmányos koncepció, csak egy elromlott fűnyíró. És igen, sok a szálló rovar, behordjuk a füvek kalászait mindenhová és nagy esőzések idején lelapul a fűtenger, szó szerint viharvert ábrázatot mutatva.
Egyik este a teraszról néztük testet öltött vadonunkat. – Szegénykém, alighanem a fűnyíró jár az eszében… - néztem a páromra, amikor hirtelen megszólalt:
- Venni kéne egy fecskefészket. Hátha.
