Össze menekült. Átrohant két párhuzamoson – majdnem összetörte magát –, utána keresztülverekedte magát egy fura kacskaringón, viszonylag könnyedén. Kifújta magát és körülnézett.

– Óvatosabbnak kell lennem. Ha így rohanok, könnyen céltábla maradok. Meg is sérülhetek.

Szép lassan kikerült néhány szívet, majd átbújt néhány jén és kán. A kék, fogazott részen rettentő nehezen boldogult, időnként úgy tűnt, minden erőfeszítése hiábavaló. A tömör, bonyolult alakzaton nem volt rés, minden mozdulatot meg kellett tervezni. Folyton hátra-hátrapillantott, kísértette az érzés, hogy egy részét elveszíti.

Sosem volt jóban a másik kettővel. Két nagydarab, agyament gyökér. Különösen Nem, aki mintha betonból lett volna megalkotva. Soha senkire nem figyelt, soha senkit meg nem hallgatott, csak ment, amerre látott, nyomában szétdúlt ábrák, egykor finoman megalkotott, mostanra romba döntött figurák hevertek. Jönnel időnként ki lehetett jönni. Ő nem volt kifejezetten gonosz, inkább csak nagy és bamba, s időnként egészen kezelhetőnek mutatkozott. De csak ha egyedül volt. Nemnek sosem mert nemet mondani.

.

Ármin lenézett az oldalra és nagyot sóhajtott. Nem létezik, hogy még mindig ezt a verset vesszük… már a harmadik óra megy rá. A 32. oldalt szinte teljesen telefirkálta. Verselemzés… mind közül a legrosszabb. Ráadásul ez nem is jó. Oké, lehet, hogy hivatalosan jó, de neki egyáltalán nem tetszik. Hogy lehet egy szerelmes versben ennyi fém?! Na meg az a sok csé… ahogy mondani szokták, kevesebb több lett volna. De Csompi láthatólag odavan érte. Persze, akit Piusznak hívnak…, mégis, ki nevezi el a gyerekét egy pápáról?! Aztán jól ilyen felnőtt lesz belőle.

Ármin hirtelen megsajnálta Csomós tanár urat, aki óriási lelkesedéssel magyarázott, de mindenki tudta róla, hogy magányos figura, aki valószínűleg soha nem került közel senkihez, az pedig bizonyos, hogy sohasem volt nős.

– Nem mintha a szerelemhez mindjárt nősülni kellene… – mélázott el –, és tekintete rátévedt a szőke hajfonatra. Még ez is jól áll neki, de amikor kibontva hordja, akkor a legszebb. De úgysem jön össze. Múltkor az ebédlőben már majdnem mellé ült… aztán mégsem.

.

Össze mégis szembeszállt Nemmel. Elege lett a széttaposott, megnyomorított formákból, az olvashatatlanná vált betűkből és abból, hogy Nem mindig első akart lenni, kerüljön bármibe. Az utolsó pillanatban lépett meg a dühöngő vadbarom elől és csak úgy tudott egérutat nyerni, ha a nehezebb utat választotta.

Hirtelen az óceán szélén találta magát. Mindig borzongással vegyes tisztelettel gondolt a rengeteg egyforma karakterre. Sorokba rendezettek, fegyelmezettek és igen... kérlelhetetlenek voltak. Legalábbis mindig így képzelte el őket és most, hogy megpillantotta a hatalmas fekete tömeget, a fantázia szülte képek valósággá váltak. Az óceán azonban nem volt mindenhol áthatolhatatlan, a két beltenger között felfedezett egy vékony üres sávot. Lassan odamerészkedett, megállt a szélén és töprengve nézte az áramlatot.       

Könnyű, sima menekülő útvonalnak tűnt, de Össze tudta, hogy ha nincs más a közelben, olyankor felülről nagyon is észrevehető. A tenger masszív és sűrű, de az üres áramlat is a stabil váz része, s az összkép nem tűr meg más elrendezést. Egy idegen itt olyan, mintha vörössel kaparták volna. Úgy döntött, inkább megkerüli az alsó tengert. Óvatosan araszolt a part menti szegélyen, ahol szerencsére csak könnyebb akadályokba ütközött. Már-már úgy érezte, elérte a végét, amikor meglepődve vette észre, hogy a következő áramlat után van még egy harmadik rész is, egy peremtenger.

.

A neve kicsit fura, ismerte el. Johanna. De mindenki csak Jojonak hívta, Ármin is, amikor egyszer meg merte szólítani. A „van egy pézséd?” nem volt rossz kezdés, de utána semmi normális nem jutott eszébe. Tollat sem kérhetett kölcsön, mert mindenki tudta, hogy mindig legalább hármat hord magával. Most is az egyikkel firkálgatott a lapon, remélve, hogy így hamarabb véget ér a gyötrelmes háromnegyed óra. Néhány napja még ceruzát használt, mert azt ki lehet radírozni, ha valaki belekötne, miért teszi tönkre a szöveggyűjteményt. Mára muszáj volt tollra váltani, mert a sötétkék golyóstoll hagyta nyom volt csak olyan erős, amellyel ki tudta fejezni, mennyire elege van az egészből. Legfőképpen abból, hogy nincs mersze.

.

Úgy tűnt, a peremtenger tényleg a széle volt, alatta már nem látott semmit. Messze, a távolban megpillantotta az egyik őrt. Beszélték, hogy velük nem tanácsos ujjat húzni. Azt ott 32-esnek hívták és megvolt a maga híre, talán még Nem is meggondolta volna, hogy belekössön.

A tenger déli széléhez húzódva, lassan, szinte lopakodva tette meg az utat. Kéksége szerencsére nem volt feltűnő, 32 irányából szinte összeolvadt a feketeséggel. Fellélegzett, amikor a sem feketéje és a felkiáltójel világítótornya mellett végre átért a túlsó partra.

.

A szíveket még ceruzával rajzolta, ezeket szerencsére ki tudja radírozni, nehogy valamelyik pihent agyú kiszúrja. Képesek lennének napokig, akár hetekig ezzel húzni. Szívecskéket csak lányok rajzolnak. A „nem jön össze” viszont tollal is, ceruzával is szerepelt az oldalon a céltalan firkálmányok között.

Ármin a homlokát ráncolta: - Mit mondjak, mi nem jön össze? Esetleg megkérdezi valaki... Lopva körülnézett, de mindenkin csak az unott álmosság jeleit vélte felfedezni. Á, senkit nem fog érdekelni, ha valakiét, hát Bere könyvét szokták megnézni. Padtársa szenzációsan rajzolt.

Hirtelen elszomorodott. Nem meri megszólítani még egyszer.

.

Össze vidáman vágott neki az északi útnak, végre fellélegezhetett. Minden gondját otthagyta a másik oldalon, a tövises ábrákat, az áthatolhatatlan síkokat és Nem drabális emlékét. Itt csak lekerekített, könnyen kikerülhető akadályokba ütközött, mindenfelől szívélyes alakzatok integettek.

– Sikerült megkerülnöm az óceánt is – mosolyodott el. Ezt eddig nem sokan mondhatták el magukról. Lesz miről mesélnie, ha egyszer hazaér.

Már elhagyta a második áramlatot és éppen megkerülte a Nagy Kiszögellést, amikor hirtelen, az egyik végtelen mögül kivágódott Nem. Hatalmasnak tűnt és félelmetesebb volt, mint valaha. Sziluettje fenyegetően magasodott Össze fölé. Már lesújtani készült, amikor Össze önkéntelenül balra ugrott, majd gondolkodás nélkül belevetette magát az óceánba.

Minden erejét összeszedve tempózni kezdett a sűrű feketeségben. Nem mert a sorok között maradni, inkább ferdén vágott át, Nemnek is így lesz nehezebb, ha követi. Ha szerencséje van, talán szert tesz némi előnyre… Néha fel-felbukkant mellette egy e, em, ef, de nem ért rá törődni velük, félni sem volt ideje, annyira összpontosított. Elérte az első áramlatot és most habozás nélkül siklott át rajta. Nyilván Nem is ezzel az áramlattal jött át… Össze előtt ott nyújtózott még az első beltenger. Ha valami csoda folytán túléli és eléri a partot, még mindig kérdés, hogy mi lesz utána. Az az eszement gólem valószínűleg széttépi. Már hallotta is a zajt, amit a csörtető Nem keltett, ahogy átgázolt mindenen.

.

Még öt perc. A szünetben majd lemegy a büfébe, vesz egy szelet csokit. Valamivel ki kell húzni ebédig. Egyébként lehet, hogy soha többé nem megy az ebédlőbe, inkább a gyorskajálda… de minden nap nem lehet ott enni, annyi pénz a világon nincs. Majd megnézi, Jojo kábé mikor megy ebédelni és ő később… A szőke fej váratlanul hátrafordult: – Ebédnél találkozunk? – kérdezte suttogva. – Fontos lenne.

Árminnak kiszáradt a torka, de bólintani még képes volt.

.

Össze az utolsó öbölben vergődött, e-t folyton ki kellett ráncigálnia valamelyik szóból, időnként úgy érezte, végleg elveszíti. Nem nem adta fel, de lelassult, láthatóan ő is küzdött az ismeretlennel. Össze megpillantotta a partot és visszanézett, lesz-e még ideje elrejtőzni, ha valami csoda folytán eléri a szegélyt. Nem már egyáltalán nem mozgott, kissé tétován álldogált és valahogy egyre kisebb és kisebb lett… aztán bambán csodálkozó képét egyszer csak elnyelte az óceán éneklemje.

Össze kikecmergett a partra. Megkönnyebbülten sóhajtott fel és épp a következő lépésen törte a fejét, amikor zajt hallott és megpillantotta Jönt, aki sebesen trappolt feléje. A nagydarab mamlasz nem tudott időben lelassítani, ezért Össze gyorsan odébbgurult, Jön pedig melléhuppant a fövenyre.

.

Árminnak lángolt az arca, ezért gyorsan lenézett a könyvre. Az első versszak mellett, félig tollal, félig ceruzával ez állt a papíron: összejön.