A szünidő lezárásaként, de legkésőbb szeptember vége felé szemügyre vesszük az udvart és a kertet. A nyári vigasságok mindig jelentős nyomokat hagynak maguk után: ki kell pucolni a grillsütőt, le kell mosni a székeket, át kell gereblyézni a homokozót és össze kell szedni minden fellelhető autót, műanyag katonát, labdát és otthagyott, sáros kétkerekűt.

A felfújható medence rendbe tételére is ilyenkor kerül sor. Ezzel van mindig a legtöbb macera: ha kilyukad – és mindig kilyukad! -, meg kell ragasztani, és száradás után valahogy össze kell csomagolni. Természetesen soha többé nem fér bele az eredeti dobozba, úgy kell ügyesen eltenni a következő nyárra, hogy lehetőleg ne essünk át rajta minduntalan és ne érje még több szakadás.

A tavaly nyári medencebontó nekiveselkedésnél vettük észre, hogy a leeresztett pancsoló romjai között egy galamb pihen. Látogatónknak annak rendje és módja szerint el kellett volna repülnie, vagy legalábbis jócskán odébb rebbennie, de ő nem mozdult. A forma kedvéért tett két lépést oldalra, majd újra ülő pozícióba helyezkedett. Kimérten, kissé méltatlankodva nézett ránk, de a pakolási folyamatot már érdeklődve figyelte.

Folytattuk a rendrakást, s amikor madarunk ismét tett néhány lépést, akkor vettük észre, hogy meg van gyűrűzve.

Rágugliztunk a tudnivalókra és egy sebtében felhívott galambász el is magyarázta, hogy a bilétája alapján egy tavaly született postagalamb szállt le a kertbe. Hagyjuk békén, adjunk neki enni, inni, majd továbbáll, ha úgy gondolja.

Akkoriban néztünk egy sorozatot, amelyben a szimpatikus postás karaktert Thomasnak hívták, mondanom sem kell, hogy vendégünk neve nem lehetett más, mint Thomas. Őgalambsága nagy kegyesen elfogadta a vizet és a magokat, a közelítő gerléket egy-egy szigorú pillantással küldte odébb, a kisebb madarak le sem mertek szállni a közelébe.

Kicsit olvasgattam a postagalambokról. Elképesztő repülési tájékozódásuk titka a mai napig vita tárgya, képességüket az emberiség több, mint kétezer éve fordítja a maga hasznára. Teljesítményük lenyűgöző, de engem Thomasnak ez a köztes pihenője fogott meg igazán.

A főnököm két meeting között írd és mondd öt perc szünetet engedélyez, ez alatt az idő alatt kellene mosdóba menni, kávét inni, valamit bekapni és válaszolni legkevesebb tíz e-mailre. Lazításról szó sem lehet, korunk embere projektről projektre él.

Pechemre fordítva vagyok bekötve. Legyen az hivatalos vagy családi program, a napirendi pontok közötti üres idő számomra alapvető, megannyi kedves emlékem származik az elkonfliskált tíz-húsz percekből. Ilyen köztes időben történt, hogy a gyerek először állt fel, később mindig ilyenkor kaptam el nála azt a pillanatot, amikor beszélhetnékje támadt, ekkor történt, hogy a munkahelyem melletti kávézóban direkt nekem sütöttek mandulás croissant-t, ekkor vettem észre, mennyi vadvirág nyílik a mellettünk futó töltésen… sokáig sorolhatnám.

Thomas végül két napot pihent nálunk. Először a medence hűlt helyén üldögélt, de mivel a környék macskái igényt tartanak a kertben egy szolgalmi útra, addig jártam a nyomában - mindig csak párat lépett arrébb -, amíg fel nem tereltem a biztonságosabb teraszra. Ott nézelődött, bóbiskolt, tollászkodott, aztán egyszer csak szárnyra kerekedett. Napokig hiányzott mindenkinek.

Mára elfogytak az illúzióim. Mindenható lett a gyorsaság, jelentésének csak és kizárólag pozitív csengése lehet, a cél nélküli szemlélődés az ördögtől való. Aki lassítani szeretne, rövid úton megkapja, hogy ezzel a világnak kerekét akasztja meg.

Thomasnak feladata volt, ki tudja, hány generáció kódolta belé, hogy célhoz kell érnie. Ahogyan az is minden bizonnyal évezredek tapasztalata, hogy amikor szükség van rá, meg kell állni.

Neki hiszek.