Ezzel a résszel sehogy sem boldogult. Már két napja próbálkozott, de Demargedon és Hypertosi nem bírtak egymással. Márkó a Demargedonnal volt, ami eggyel erősebb is volt a tosinál, mégsem tudta legyőzni. – Egy spéci kardcsapás vagy egy tűzgolyó? Valami megoldást elő kéne már ásni, különben mindenki elhúz!

Derekasan nyomogatta a konzolt, amikor a szeme sarkából észrevett egy aprócska lovat, amelyik átfutott a küzdők mögötti réten. – Hát ez? – kapta oda a fejét. Eddig nem szerepelt.

– Vajon a következő harchoz kell? Be kell majd fogni? A fenébe! – nem figyelt eléggé és megint bukta az összecsapást.

Következő alkalommal a két szörny mögött ismét feltűnt a ló, de most meg is állt és a fejét lógatta. – Mit csinál ez, eszik? Két nem semmi monstrum küzd egymással, ő meg zavartalanul legelészik? Na, ne már! Ez egyáltalán nem illik a sztoriba.

Legközelebb már nem is figyelt a fenevadakra, egy nyomolvasó vadász bőrébe bújva követni kezdte a lovat. Fura volt, a rajza egyáltalán nem illett a többi karakter közé és a háttérgrafika stílusából is kilógott. – Rajza… hoppá, ez az, nem is 3D-s, csak egy sima rajzolt ló! Pej vagy inkább sárga, a teste tömzsi, a lábai rövidek és néha mintha… igen-igen, időnként két lábra áll! De egyértelműen ló. Mit keres itt, a Szörnyek Tengerében?

Ezután mindig csak a lovat követte. A többiek már a végső küzdelmet jelentő szintet kezdték, de Márkót a játék alapját képező összecsapások többé nem érdekelték. A suliban néhány óvatos kérdést megkockáztatott, hogy a többiek mit szólnak a fura karakterhez, de a válaszokból kiderült, hogy más még nem találkozott a lóval. Ez nagyon meglepte, ugyanakkor örült is neki, mert így csak az övé volt a rejtélyes idegen. A titokzatos ló egyébként nem csinált semmi különöset. A réten túl, a bal oldali hegy mögött volt egy kertes háza, takarosan berendezve. Kínosan ügyelt a tisztaságra, söpört, sikált, fényesített és viszonylag gyakran porszívózott. – Hát ez tökre rendmániás – dünnyögte Márkó, amikor először nézte végig a nagytakarítást. A ló soha nem hagyott este mosatlant, pedig szeretett főzni, a sütés pedig láthatóan a szenvedélye volt. A tepsis gombás-csirkés tésztája (sajttal, oregánóval és bazsalikommal) olyan jól nézett ki, hogy Márkó addig keresgélt a neten, amíg hasonló receptet nem talált. Anyukája örült az ötletnek, a hétvégi ebéd a ló menüje alapján készült. 

A lónak eszméletlenül jó cuccai voltak, a nappalijában állt például egy csillagászati távcső, tükrös, jó nagy átmérőjű, még az extragalaxisokat is látni lehetett vele! Márkó nagyon szeretett a lónál „vendégeskedni”, mindig talált felfedezni és meglesnivalót. Akadtak persze unalmasabb látogatások, amikor a ló jobbára csak ült a karosszékében és olvasott. Az egyik könyv címét sikerült leolvasni, a házigazda épp Ursula K. Le Guin: A sötétség balkeze című könyvében merült el. – Ez még egy lóhoz képest is fura – gondolta Márkó, amikor néhány nap múlva megszerezte a regényt és belekezdett.

Sokat járt az esze a különös jószágon. Zavarta, hogy senkivel nem tud beszélni róla; elfoglalt szülei számára a videós szerepjáték ismeretlen terület volt, a barátai pedig biztosan azt hinnék, hogy teljesen meghülyült. Már kezdte feladni, hogy valaha is megemlítheti bárkinek, amikor egyszer edzés után véletlenül lesodort a padról egy ottfelejtett füzetet. A füzet szétnyílt az egyik szamárfüles oldalon: a matek képletek fölött, a sarokban ott ült A ló! Szemüveget viselt és újságot olvasott, de minden kétséget kizáróan ő volt. 

Tíz napjába került, amíg kinyomozta, kié a név nélküli, csajos, unikornisos füzet. Tényleg egy lányé volt, aki ugyanoda járt vívóedzésre, mint Márkó. A következő akadály sokkal nehezebbnek bizonyult: – Meg kell kérdeznem, egyszerűen muszáj… a fenébe, ez zűrösebb, mint nekimenni egyszerre három Atargosznak!

Óvatosan cserkészte be a titok gazdáját, négyszer is ott maradt edzés után a tornacsarnok kapuját figyelve, míg végre egyedül látta kijönni. A szíve a torkába ugrott, de a váratlan lehetőséget nem szalaszthatta el. A füzet ürügyén megszólította a lányt.

A helyes, vidám Orsi nem igazán lepődött meg, megköszönte a füzetet, de a lóval kapcsolatban eleinte nem volt közlékeny. A sokadik „véletlen” találkozás, néhány közös fagyizás, de főképp Márkó kitartó érdeklődése végül megtörte a jeget és a lány elmesélte, hogy a lovat ő rajzolta le először, még ötéves korában. A rövidlábú, művelt, pedáns lovacska kalandjai a családi élet részévé váltak, bátyja pedig, aki időközben egy játékszoftvereket készítő cégnél helyezkedett el programozóként, belecsempészte a Szörnyek Tengere hátterébe. A szokatlan easter egget, melyet a szoftver tulajdonosai is engedélyeztek, ezidáig mindössze százheten vették észre, pedig a játék világszerte nagy népszerűségnek örvendett.

– Mindössze…– szontyolodott el kissé Márkó, de Orsi hirtelen megkérdezte, szeretne-e részt venni a ló további kalandjainak kifundálásában. Márkó belenézett a mosolygós barna szemekbe és gondolkodás nélkül kibökte:

– Szerintem legyen egy barátja. Mit szólsz hozzá?